"Ma mindennek vége. Életem utolsó napja. Nem lesz több késői ébredés, rohanás a buszra, visszafeleselés, veszekedés, könny csordultig tartó nevetés, átvirrasztott éjszaka, sétálás az esőben, bánat, fájdalom, zokogás, megfelelési kényszer, csalódás ... Az egyetlen, ami maradni fog, az üresség, melyet magam mögött hagyok. A tudat, hogy egyszer itt voltam, és hogy végleg elmentem.
Már jó ideje érzem, hogy nincs többé maradásom. A fájdalom, s a folytonos csalódások okozta félelem teljesen eluralkodott rajtam, hatalmába kerített, elvesztettem önmagam. Egy olyan úton haladtam lefelé, ahol nem volt megállás, ahonnan már nem volt visszaút. MOST BELENÉZVE A TÜKÖRBE csupán ürességet látok. Egy teljesen meggyötört lány tekint vissza rám, akinek ugyan a szája sarkában még mindig ott tündököl a jól megszokott mosoly, viszont a szemébe nézve nem látni mást, csupán szenvedést és kínt. Egy lányt látok, kinek nincs többé maradása ..."

Fragments

"Elmúlik"- 7 betű, egy rövid szó. Azt jelenti, soha többé nem lesz már semmi ugyan az. Egyszer mindennek vége lesz, ha szeretnénk, ha nem. De tényleg csupán ennyit jelent? Vajon hányan gondolták/gondolják át jobban, hogy pontosan mit is jelent az elmúlás? Hányan veszik észre a betűk mögött rejlő igazi értelmet/jelentést?

"Egyszer egy indiai hercegnő felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, amely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK."

"Elmúlik"- Nem csupán azt jelenti hogy valaminek egyszerűen vége lesz. Ahogy az idézet is kimondja, a szó a szomorú pillanatokban vigasztal, a nehéz helyzetekben bátorít, a boldog időszakokban pedig óvatosságra int. Semmi sem örök. Időnként az ember szomorkodik, nem érez mást csak fájdalmat, csalódást, elkeseredettséget, de ilyenkor eszünkbe kell, hogy jusson, egyszer el fog múlni, csak elég türelmesnek és kitartónak kell lenni. Ez csak egy pillanatnyi állapot, előbb utóbb megszűnik, elmúlik, s a helyét átveszi valami más, valami új. Ám ahogy a rossz dolgok, pont úgy a jó dolgok, a boldog pillanatok is idővel tovatűnnek. Ezért kell óvatosnak lennünk, értékelni kell a MOSTOT, minden egyes boldog pillanatot maximálisan ki kell élvezni. Hisz minden olyan gyorsan változik, az idő túl gyorsan rohan. Észre sem vesszük, s a boldog pillanatok máris eltűnnek, mintha sosem lettek volna. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy a boldogság végleg eltűnik, s helyébe a rossz jön. Mindössze EZ a boldogság tűnik el, helyébe jöhetnek új jó pillanatok, de már nem lesz ugyan olyan. Minden egyes pillanat valami újat hoz az ember életébe, ami csak egyszer élhető át. Ezért kell mindig értékelni a jelent, azt ami most van, a jelen ajándékát. Bár lehet nem ez életünk utolsó pillanata, de mégis különleges, hisz ugyanolyan pillanat sosem lesz többé. Ha ezt valahogy röviden kéne elmondanom, annyit mondanék a pillanat pillanata. Megismételhetetlen. Minden pillanat egy első és egyben utolsó pillanat is. Pontosan ugyan azt nem fogjuk érezni már. Lesz, hogy hasonló érzések járnak körül, hogy a pillanat hasonló lesz mint egy előtte lévő volt, de pontosan olyan SOSEM.

A lelkében még mindig a magány fekete szele fúj.

Mostanában megint elég depis hangulatom van...

Úgy emlékezett rá, mint ébredéskor az álmaira szokott az ember, mint valami visszahozhatatlanra, amely minden lélegzetvétellel egyre jobban távolodik.

                                                                        

                                                                          ♥ ♥ ♥ 

    Könnyeztem, s azért láttam mindenkit könnyezőnek.

                                                                          ♥ ♥ ♥

Valahányszor kikívánkozott belőle a sírás, visszafojtotta könnyeit, hogy aztán éjjel kitárulkozó őszinteséggel suttogja el bánatát a holdfénynek, olyankor a sós cseppek lassan elkacskaringóztak az ajkáig, ő lenyalogatta és szipogott. Határozottan hitt benne, hogy odafent létezik az igazság, a hold az. (...) Ő az, aki meghallgatja és megérti.

                                                                          ♥ ♥ ♥

Azt éreztem, hogy ez a nap egészen más, mint az összes többi nap, nem hasonlít egyikhez sem, még az ég színe sem ugyanaz - sokkal szomorúbb.

                                                                          ♥ ♥ ♥ 

Amikor nagyon szomorú vagyok, egy fantáziavilágot hívok segítségül, ezt a képzeletbeli életemet szövögetem gondolatban, amiben mindig minden úgy van, ahogy az életben nincs, de ahogy szeretném, ha lenne. Ezzel vigasztalom magam, amikor a valóságban nem találom a boldogságomat.

                                                                          ♥ ♥ ♥

Ha énekelni tudnék, bús, mély tónusú, fájdalmas, búgva síró dalokat énekelnék, hogy beleremegne a szíve mindenkinek, aki valaha is érzett hozzám hasonlót. A szavak nem eresztenek, körbehurcolnak birodalmuk határán, és én hű rabszolgaként pörgök velük az őrületig. Mint szőlőt taposó nők, úgy dagonyáznak sebző lelkemben a szavak. Hajcsárom a bánat, béklyóm a reménytelenség és őrzőm a múló idő. Nincs megkönnyebbülés, csak örök körforgás van, időm legvégéig. Egyformán nehéz szembenézni a véggel, és elgondolni, mi vár rám addig.

                                                                         ♥ ♥ ♥

Talán ezért nem tud sírni, döbbent rá hirtelen, ahogy száraz szemmel a mennyezetet bámulta. Mert mi értelme lett volna sírni, ha úgysincs, aki megvigasztalja? És ami még rosszabb: ha úgysem tudja megvigasztalni magát?

                                                                        ♥ ♥ ♥

„Pokolból a mennybe nem vezet út. Ördög nem foghat kezet, mit egy angyal nyújt. Én mégis megpróbálom, hisz mit veszíthetek, talán nyerek egy új életet. Sokan vagyunk itt lent, keveset álmodunk, de álmunkban sokszor a mennybe szárnyalunk. Néha megérintünk egy-egy csillagot, és ha elbukunk, a csillag felragyog. Bár a mélyben élünk, de hiszünk a jóban, nem láttunk még fényt és nem tudjuk, hol van. De hisszük, akarjuk, hogy eljön majd a nap, mikor lesz egy szent pillanat, eljön egy angyal, hogy megfogja a kezünk, s fülünkbe súgja, hogy a mennybe megyünk. Együtt repülünk majd a felhők felett, és boldogok leszünk az angyalok között. Ha mégis kicsúszik kezedből a kezem, talán kiáltok majd, ahogy visszaesem. De te ne nézz vissza, nem lesz majd miért, ne dobd el a szárnyad egy bukott ördögért!”

                                                                         ♥ ♥ ♥

Kihalt az úttest, csak én fekszek rajta,
s nincs, ki engem összekaparna.
Jön már a mentő, sebesen rohan,
zászlója libben, lámpája villan.
Egy nagy csattanás, a többit már nem is érzem,
a folytatást a túlvilágon, a hírekben nézem...

                                                                          ♥ ♥ ♥

Nézz körül! Csupa csend ez a táj.
Nézd azt a fényt! Szinte fáj.
A fekete éjszakán láng ég
Nézd csak...! Te látod még?
Elaludt, kihunyt. Kicsim, miért van így?
Óh, érzem... a sötétség hangja hív...
Kicsim, ugye nem engedsz el? Félek!
Ne, ne hagyj itt egyedül! Kérlek!
Miért mész el? Maradj! Maradj velem!
Hangod oly távoli... beszélsz még nekem?
Kicsim, nem látlak, nem hallak! Mi ez?
Könny csurog az arcomon. Vége lesz?
Most meghalok, Kicsim, egyedül?
Lélegzetem, szívverésem gyengül...
Meghaltam, Kicsim? Oly nagy a sötétség...
Végre! Kis fény kúszik körém..
Megint látlak! Miért sírsz? Hallod?
Ne sírj! Megint ölellek. Itt vagyok!
Miért nem ölelsz? Kicsim, mi a baj?
Mi ez az átkozott zaj?
Mentő... Kiért jött? Én jól vagyok!
Ott fekszem... Mi ez?! Meghalok?
Fekszem, te sírsz, lelkem külön lebeg...
Ne félj, Kicsim, örökre itt leszek veled!

                                                                           ♥ ♥ ♥

Nyomorultnak találod magad, mert azt hiszed, senkinek sem kellesz, tehát engeded, hogy nyomorultul bánjanak veled, csak azért, hogy valahogy egyáltalán bánjanak veled. (...) Ám valójában azért nem kellesz senkinek, mert te magad érzed nyomorultnak magad.